Egyszer és az is régen, magam,
magam maradtam a kollégiumban,
egyedüli fiú fióka,
csak úgy egymagamban,
mert mindenki elment karácsonyra,
a szünetre; - Haza.
Elmentek a túloldali kollégium lányai,
minden diák, ki ide, s - odajárt,
csak a konyhások jöttek,
ők is miattam,
mivel magam
nem tudtam volna etetni magam,
s ezért tépelődve, marcangolva szívemet,
feltettem a kérdést; - Mit jelent ez?
- Haza. -
Hazamenni, valakihez tartozni,
valakire számítani,
bízni benne,
mint egy apróka por;
magam,
magamban hangtalan,
megbújva hazámban valahol.
Ott, hol talán átölelnek,
s tudhatom;
hazamenni Hazát is jelenthet,
vagy lehet puszta föld,
erdő-mező,
ropogó hó,
rejtetlen kód,
bezárt idő,
mely folyt most visszafelé,
üres szobák csendjébe,
mikor beleüvölt az állat aki ember,
embernek fia,
fiú fióka,
kicsit rozoga.
És nem az üvöltés, az hangtalan,
süketté a csend tett,
az üres szobák,
hol dermedten ültek
padok, székek,
mindenféle emlékek;
kinek ez, vagy az,
ecset, vagy viasz.
Egyszer régen így jártam,
magam,
magam a Somlói úti kollégiumban.
Már tudom mi az, hogy hazamenni,
szeretve szeretve lenni,
minden pillanatban érzem,
megértem
és sokszor megértem
a szó szavát,
rejtélyes mondatát.
Csakúgy mint a fiú fióka,
homlokán idősík ráncosodva,
megint megint az izzó lélek;
Én a szeretetről beszélek.