Budai Zolka
Anyánk eljött Karácsonykor
Anyánk csilingelt este hatkor...
fonnyadt kezével rázta a csengőt,
majd megállt, és ragyogva tűrte,
míg úgy fonja körbe a csend őt,
miként a lomhán szálló füst
szövi karjaiba a Napot,
midőn a gyárkéményből
búsan a magasba andalog.
Mi bámultuk őt... néztük.
Véznára mosta már az idő...
s mint bősz tengereken a balga hullámok
megeredtek arcán szürkéllőn a ráncok
- így játszott -
midőn
reánk mosolygott:
gyermekekre...
- mint kinek a percben
meghalni volna kedve.
S vele haltunk volna mi is
- három tudatlan kócos gyermek-,
mert nem fájt akkor mi lehet az ára,
mentünk volna mi is mindhárman utána
- anyánk ha
elmegy.
Nem tudtunk szólni - sem jót,
sem rosszat... Nem akartunk.
Bár meg-megrezzent,
de néma maradt ajkunk -
mert akkor láttuk anyánk emígy:
keresztre vert boldognak...
- mint boldognak látni
szerető anyákat szoktak.
