Ábrahám István

Tollba mondott karácsony

Ágyúszót görgetett felénk a téli szél
És sötétben bújtunk estétől hajnalig,
Ilyenkor a gyermek nem ünnepet remélt,
Hisz komisz időben ennünk se volt alig.

Emlékszem, jó anyám ma sem tudom honnan,
Hozott egy kicsinyke, senyvedt fenyőágat,
Rongymasnikat formált türelemmel, gonddal,
Lett hát karácsonyfánk a csorba vázában.

Betoppant apám, feledve lövészgödröt,
Öklömnyi cukorral, - németnek úgyse kell -,
S midőn keretlegények lépte dübörgött,
Még megsimogatott fagyott kezeivel.

"Vigyázz anyádra!" - mondta, - "Te vagy a férfi!"
Sosem láttuk többé, a szomszéd ügyes volt,
Tenyérnyi szalonnáért biztos megéri,
Hű hazafiságért legalább jóllakott.

Anyámnak később egy ismerős mesélte,
Duna-partra vitték a szökevényeket,
Felsorakoztatva rakpart peremére,
Hogy búcsút intsenek a torkolattüzek.

Hiába könyörgött. - Gúnyos röhögések...
Csak ajándék miatt, csak meglepni fiát,
Örökre tapadt rá az áruló bélyeg,
S véle vitte a víz, mint könnyét, mosolyát.

Azóta karácsony és a Duna összeforrt.
Nem hagytam ki soha egyetlen ünnepen,
Emlékező lelkem partra zarándokol,
S néhány cukorka, mint kő húzza a zsebem...